1947. dec. 21. – 2014. febr. 26.

Paco emlékezete

Instituto Andaluz del Flamenco

Utazás Francisco Sánchez Gómez, azaz Paco de Lucía életén és munkásságán át: bemutatjuk az Algeciras városából származó virtuóz gitárost, aki forradalmasította a flamencót, és gazdagította a jazz világát.

Az atyai ház
Francisco Sánchez Gómez, ismertebb nevén Paco de Lucía 1947. december 21-én született a spanyol Algeciras város La Bajadilla nevű vegyes lakosságú negyedében, a San Francisco utcában. A kerületben egymás mellett éltek a romák és a nem romák, megosztva egymással jelenük gondjait és jövő iránti lelkesedésüket. A fotón Paco látható szüleivel és testvéreivel, Ramónnal és Pepével egy családi összejövetelen. Másik két testvére, Lucía és Antonio nem művészi pályát választott, de egész életükben mindannyian közel álltak egymáshoz.

Szülei igazi túlélők voltak: édesapja Antonio Sánchez Pecino, nappal kereskedő, éjszaka pedig zenész, édesanyja pedig Luzía Gomes portugál bevándorló, aki az 1930-as években telepedett le Algeciras városában. Paco és Pepe „Los Chiquitos de Algeciras” („Az algecirasi kölykök”) néven váltak ismertté. A páros 1962-ben diadalmaskodott a jerezi nemzetközi flamencofesztiválon, majd José Grecóval végigturnézták egész Amerikát.

Paco, a népdalénekes

Paco visszatért Spanyolországba, és családjával Madridban telepedett le, ahol további sikerek következtek. Miután kilépett a „Los Chiquitos” formációból, először a Paco de Algeciras, majd végül a Paco de Lucía művésznevet választotta édesanyja előtti tisztelete jeléül. Paco együtt dolgozott Ricardo Mondregóval, de közben iberoamerikai dalokat vett fel testvérével, Ramónnal, valamint García Lorca által gyűjtött népszerű dalokat rögzített szólóban. Szeretett volna flamencoénekes lenni, de saját bevallása szerint „olyan félénk voltam, hogy a gitár mögé bújtam”. Paco olyan flamencoénekesekkel készített közös felvételeket gitárkíséretével, mint Antonio Mairena vagy Juan Peña El Lebrijano. Antonio Fernández Díazzal nyolc antológiát vett fel „Fosforito” címmel.

Legendás disszidensek
Paco de Lucía és José Monge, más néven „Camarón de la Isla” 1968-ban ismerkedett meg jobban egymással Madridban, majd Jerezben. Együtt utazták végig a Gypsy Flamenco Festival hosszú turnéit. Camarón ekkorra már felvett egy albumot Antonio Arenasszal, ezt pedig később további kilenc munka követte „Paco de Lucía különleges közreműködésével”, ahogyan azt a bakelitlemezek akkoriban népszerű giccses borítóján feltüntették. Ketten együtt gondolták ki a flamenco, azaz „palo” új formáját, mely „La Canastera” néven vált ismertté, és szinte testvéri kötelék alakult ki a hagyományos flamenco megszokott formáit elutasító művészek között. Camarón szigorú mostohaapjának, Antonio Sáncheznek gyámsága alatt állt, amíg meg nem házasodott és saját családot nem alapított.

A „La Leyenda del Tiempo” („Az idő legendája”) című albumot követően többé már semmi nem volt ugyanolyan, sem a flamenco világában, sem pedig a két férfi barátságában. 1981-ben újra együtt dolgoztak a „Como el Agua” („Akár a víz”) című albumon, amely a Pepe de Lucía által írt tangók gyűjteményét tartalmazta.

A zenei stúdió vált művészi otthonukká már első, vintage dizájnú albumaiktól kezdve rögtönzött felvételeiken át egészen „Potro de Rabia y Miel” („A düh és méz lova”) című albumukig, amely José 1992-es halála előtt néhány nappal jelent meg. Akár együtt, akár másokkal, de örökre megváltoztatták a flamencozene arculatát. Barátjuk, José Luis Marín úgy írta le barátságukat, mint Uránusz és Szaturnusz szövetségét.

Csigajárat
Mióta tinédzserként végigturnézta az USA-t, Paco otthona szülőhazája volt. Nevét a világ összes nyelvén leírták, zenéjének azonban nincs szüksége fordításra: „Mindig úgy utazom, akár a csiga, hátamon viszem a házamat. És számomra ez az otthon mindig is Algeciras marad” – vallotta be honfitársának, Juan Casalnak. Zenei hazája azonban az egész világ volt, legyen szó a Bécsi Operaházról, vagy akár egy Nana által megnyitott apró flamencobárról Tokió régi kínai negyedében: „Japánban és az Egyesült Államokban a flamencót már régóta nagyra tartják, és ez ma már szerencsére Európában és a világ többi részén is így van. Jártam olyan városokban, ahol korábban soha nem hallottak flamencót.” Pacónak volt egy kis háza Cancún közelében, a Yucatán-félszigeten, nem messze Mexikó partjaitól. Olyan menedék volt ez, ahol újra Francisco Sánchez lehetett. Halálakor is éppen itt tartózkodott.

Egy évvel azelőtt, hogy megnyerte a córdobai gitárverseny szólista kategóriáját, és hatalmas sikereket ért el Franciaországban Antonio Gades flamencotáncossal, a gitárművész részt vett az 1967-es Berlini Dzsessz Fesztiválon Pedro Iturraldéval. Emellett Iturraldéval két albumot is felvett Flamenco Jazz címmel, amelyeken Paco de Antequera is gitáron játszott. Az algecirasi gitárművész újjáélesztette a dzsesszhez való kötődését, mikor közreműködött a Pedro Ruy Blas vezette Dolores együttesben. A csapat további tagja volt Jorge Pardo, majd később Carles Benavent, aki a későbbi hat tagú együttes kulcsfigurájává vált. A zene ereje és a sors végül összehozta őt John McLaughlinnal és Chick Coreával.

Spanyol árnyalat

Az úgynevezett „spanyol árnyalat” már korábban is létezett a dzsessz zenei világában, de a hangzást igazán sajátjává Miles Davis tette. A két zenei stílus végleges egyesülése azonban Paco munkásságának eredménye volt, pontosabban koncertsorozatainak és folyamatos stúdiómunkáinak volt köszönhető olyan művészekkel, mint John McLaughlin, Larry Coryell, Al Dimeola és még sokan mások, például Chick Corea és Wynton Marsalis. Ezek a zenészek tanították meg Pacót arra, hogyan improvizáljon a megszokott ívekből és ismert dallamokból. Paco a tanult technikákat később meghonosította a flamenco világában is.

Az ingatag
Zenéje Spanyolország háttérmuzsikájává vált a demokrácia felé vezető úton, 1973-ban pedig felvette „Fuente y Caudal” („A forrás és a víz”) című döntő jelentőségű albumát, melyen szerepelt az „Entre Dos Aguas” („Az ingatag”) című rumba is. Sikere a Top 40 közé repítette, és még saját műsora is volt a spanyol nemzeti televízióban. 1976-ban, miközben a spanyolok próbálták megemészteni Franco halálát és újonnan nyert szabadságukat, Paco megjelentette „Almoraima” című albumát, amely Alberto García Reyes leírása szerint „vitathatatlanul forradalmi album a flamencogitár világa számára, amely valójában eddig soha nem látott mélységében tárta fel a két műfajt. Az album voltaképpen teljesen átlépte a műfajok határait. Fordulópont volt mind Paco, mind ebből következően a flamenco számára.” Amikor politikai beállítottságáról kérdezték, Emilio de Diego arra a válaszra emlékeztette José Manuel Gamboát és Faustino Núñezt, amelyet Paco de Lucía adott egy spanyol tévéműsorban „Én csak a zenéhez értek. Ahogy a gitárművészek mondják: a bal gondolkodik, a jobb cselekszik.” Hónapokkal később szélsőjobboldali szimpatizánsok megverték a Gran Víán, Madrid egyik legforgalmasabb utcáján. Spanyolország is ingatag volt.

Flamenco a Királyi Színházban

Jesús Quintero, Paco akkori menedzsere bejuttatta őt a Királyi Színházba 1975-ben. A spanyol klasszikus zene központja korábban soha nem adott otthont flamencónak: „Azt gondolhatnánk, hogy Paco de Lucía megtiszteltetésnek vehette, hogy egy ilyen illusztris helyszínen játszhatott” – írta Félix Grande. „De azt is figyelembe kell vennünk, hogy a helyszín számára is megtiszteltetés volt, hogy andalúz zenének adhatott otthont, mivel ez a múlt, a jelen és az egész világ zenéje.” Az 1978-as „Paco de Lucía interpreta a Manuel de Falla” („Manuel de Falla Paco de Lucía értelmezésében”) albumot követően Andrés Segovia megkérdőjelezte előadását, de Paco egyértelműen állást foglalt a kérdésben: „Soha nem állt szándékomban belefolyni a komolyzene világába. Csupán szerettem volna Falla zenéjét visszavinni a gyökereihez.” Hasonló dolog történt 1991-ben Joaquín Rodrigo „Concierto de Aranjuez” („Aranjuez Concerto”) című albumával és Isaac Albéniz „Ibéria” kíséretével, melyen gitáron játszott Juan Manuel Cañizares és unokaöccse, Jose Mari Bandera.

Turnén a hatosfogat

A dzsessz-zenészek saját együttest alapítottak, és 1980-ban turnéra indultak. 1981-ben kiadták első albumukat a szimbolikus „Yo Sólo Quiero Caminar” („Én csak járni szeretnék”) címmel. Az eredeti felállásban testvérei, Ramón és Pepe szerepeltek, basszusgitáron Carles Benavent, fúvós hangszereken Jorge Pardo, az ütőhangszereknél pedig Rubem Dantas játszott, aki a perui „cajón” (fa ütőhangszer) hangzását is belevitte a flamenco világába. A 17 év alatt sok más művész is csatlakozott hozzájuk: például El Grilo flamencotáncos, Manuel Soler szólózenész, Duquende és Rafael de Utrera flamencoénekesek és gitárművészek, vagy Paco unokaöccse, Jose María Bandera gitáros. Ezekkel a zenészekkel Paco elkészítette érett felvételeit. Az időszakot olyan címek fémjelzik, mint a „Siroco” és a „Ziryab”, a „Luzía” komor gyásza vagy a „Live in America” vidám dallamai.

A gyászoló gitár
A „Luzía” című album katarzist jelentett Paco számára. Így fejezte ki gyászát szüleinek halála, húgának, Maríának korai eltávozása, valamint közeli barátjának, Camarón de la Islának elvesztése után. Családtagjainak halála sokáig fájdalmas volt a számára. Camarón halálakor ez dühvel is párosult, mivel ízléstelen és alaptalan pletykák keltek szárnyra, melyek szerint Paco de Lucía olyan jogdíjakat követelt, amelyek jogosan elhunyt barátját illették. Az Írók, Zeneszerzők és Kiadók Spanyol Egyesületének (Sociedad General de Autores y Editores, SGAE), flamencotanulóknak és flamencoművészeknek a cáfolatai ellenére a rágalmazás még évtizedekig beszennyezte emlékét. A gitárművész több hónapig nem játszott, és évekig kereste azt a valamit, ami fájdalmát enyhíthetné. Nem csupán a flamenco népdalénekeseinek világa veszítette el egyik mesterét, Paco is elveszítette lelki társát. Ebből a szomorúságból született a panaszos kiáltás, melyet saját hangján énekelt a „Luzía” című, „seguidilla” stílusú kasztíliai népdalában az azonos című albumán. És ebből a bánatból jött létre a „rondeña” műfajú flamencodal is, melynek címét Camarón adta.
Színész és szereplő
Paco még csak gyermek volt, amikor először szerepelt a filmvásznon testvérével, Pepével és a táncos Antonióval egy, a málagai Nerja barlangban játszódó filmben. Paco írta José Luis Borau „La Sabina” (1978) című, valamint Stephen Frears „Az áruló” (1994) című filmjének zenéjét, valamint együttműködött Bryan Adamsszel a „Don Juan de Marco” főcímdalán. Filmszínészként az első nagy áttörést az jelentette, amikor saját magát játszotta Carlos Saura „Carmen” című alkotásában (1985), amelyben barátja, Antonio Gades is szerepelt. Carlos Saurával és producerként Juan Lebrónnal közösen készítették a „Sevillanas” (1990) című filmet, melyben honfitársával, Manolo Sanlúcarral közösen játszott. Ezt követően együtt szerepeltek a „Flamenco” és a „Flamenco, Flamenco” című alkotásokban is. Szerepelt továbbá a „Francisco Sánchez, Paco de Lucía” című dokumentumfilmben, melynek rendezője Daniel Hernández, producere pedig Pablo Usón volt. 2014-ben bekövetkezett halála előtt nem sokkal fia, Curro Sánchez befejezte a „Paco de Lucía, La Búsqueda” („Paco de Lucía, az út”) című dokumentumfilmet, amely elnyerte a Goya-díjat. Paco továbbá kitalált szereplőként szerepelt Jaime Chávarri „Camarón” (2005) című alkotásában Raúl Rocamorát megtestesítve.

A lélek tükre

Számos festőművész, illusztrátor és fényképész – köztük David Zaafra, Vázquez de Sola és Colita – ábrázolta Paco de Lucía jellegzetes vonásait, hosszú, zabolázatlan tincseit a '70-es évek Spanyolországában, majd változó külsejét, ahogyan haja ritkulni kezdett. De igazából lelkének tükre az arca volt, amelyet számos fotósnak sikerült megörökítenie José Lamarcától egészen özvegyéig, Gabriela Cansecóig. Ahogyan Paco egyszer mondta: „Az, hogy az ember megöregszik, nem csak azt jelenti, hogy megcsúnyul, de bölcsebb is lesz”.

Zenei doktorátus
A hírnév és a közönség rajongása gyorsan elérte Pacót, majd meg is maradt, ahogyan a zenész Conde Brotherst, Pepe Romerót, Tony Moralest és Lester Devoet kísérte gitáron. A kritikusok és az intézmények elismerése azonban még váratott magára. Az andalúziai Algeciras és Cádiz tartomány arany gyermekét a Cádizi Egyetem 2004-ben díszdoktorává avatta, Aida Agraso pedig „a gitár doktorának” nevezte. Később az amerikai Berkeley-i Egyetem is díszdoktorává tette. Az Andalúziai Tanács „Niña de los Peines” díjjal illette, majd Grammy-díjat (nem Latin Grammy-díjat) nyert, és ő volt az első flamencoművész, aki elnyerte az Asztúria hercege művészeti díjat. Algecirasban, szerény hazájában monumentális szobrot emeltek neki, amely a sírját díszítő kezeket is készítő Nacho Falgueras alkotása.

Jobb ember, mint művész

Paco ekkorra már énekelt a „Luzía” és a „Cositas Buenas” („Jó kis dolgok”) albumon is, és elismertségének híre olyan változatos művészek fülébe is eljutott, mint Rubén Blades, Djavan vagy Pat Metheny. Ez kétségtelenül jó alapot biztosított számára ahhoz, hogy később együtt zenéljen más műfajok képviselőivel is, akik közé olyan művészek tartoznak, mint Carlos Santana, Los Marismeños, Serrat, Aute, valamint barátja, Alejandro Sanz, akinek még Sanz gyermekkorában megígérte, hogy gitárt ad majd neki. Mindennapi életében szerette az irodalmat, a filmeket és a szórakozást – itt népviseletben látható Huelva tartományban. Tomatito egyszer úgy nyilatkozott róla: „Jobb ember, mint művész, de milyen hatalmas művész is ő”.

Gyűlölte a hírnevet, és utált beszédeket tartani, de lelkiismeretesen írt, szerette a focit és a víz alatti halászatot. Első felesége Casilda Varela volt, akivel három gyermekük született, majd két további gyermeke született későbbi özvegyével, Gabriela Cansecóval. Reklámozta a káva nevű italt (még akkor, amikor pezsgőnek hívták), és testvérével, Ramónnal, illetve barátjával, Juan Estradával gitárokat árusított. Barátjával, a flamencotáncos Sara Barasszal együtt vitte az olimpiai lángot Madridon keresztül. A zenésznek szentelt webhelyek százai mellett a www.pacodelucia.org aktív közösséggel rendelkezik.

Paco mások szavaival
Az 1978-as „Memoria del Flamenco” („A Flamenco emlékezete”) című könyvében Félix Grande hevesen és elsőként követelte Paco de Lucía elsőrangúságának elismerését a flamencogitár világában. Grande volt később a „Paco de Lucía y Camarón de la Isla” szerkesztője 2000-ben. Paco első életrajzírója Donn Pohren volt, Diego del Gastor odaadó amerikai rajongója, aki könyvének az „El Plan Maestro” („A fő terv”) címet adta. 1994-ben Juan José Téllez megírta „Paco de Lucía, Retrato de Familia con Guitarra” („Paco de Lucía, egy gitáros család portréja”) című könyvét, melyet tíz évvel később a „Paco de Lucía, En Vivo” („Paco de Lucía, élő”), és végül 2014-ben, halála után a „Paco de Lucía, el Hijo de la Portuguesa” („Paco de Lucía, egy portugál asszony gyermeke”) című kötetek követtek. 1999-ben az Amerikai Egyesült Államokban megjelent Paco Sevilla „Paco de Lucía, a flamencogitár új hagyománya” című könyve angol nyelven.

Végül 2004-ben megjelent Diana Pérez Custodio „Paco de Lucía, la Evolución del Flamenco a Través de sus Rumbas” („Paco de Lucía, a flamenco evolúciója a rumbán keresztül”) című kiadványa, amely összefoglalta az írónő értekezését a témában. A maga nemében ez volt az első ilyen témájú egyetemi munka Spanyolországban. Később a Universal a teljes diszkográfiáját kiadta. A szett tartalmazta a José Manuel Gamboa által írt rövid életrajzot, valamint egy figyelemre méltó hangkommentárt Faustino Núñez által.

Egy zseni halála
Paco de Lucía visszatért a Királyi Színházba, bár nem volt sok kedve hozzá. Azért tette meg mégis 2011-ben, hogy támogassa az intézményi kampányt, melynek célja a flamenco felvétele volt az UNESCO szellemi kulturális örökségének listájára. Paco mindig is flamencoművész volt, mégis mindenkihez szólt. Életének vége felé Kubába utazott, és megragadta a lehetőséget, hogy együttműködjön a szigetország zenészeivel. Utolsó stúdióalbumának címe „Canción Andaluza” („Andalúziai dalok”), mellyel a népdalok előtt is tisztelegve emlékezett meg barátjáról, Marifé de Trianáról, akinek halála mélyen érintette őt. Az album közös dalokat is tartalmazott olyan énekesekkel, mint Parrita, Oscar de León vagy Estrella Morente, akivel már korábban is játszott duettet. Olyannyira személyes munkának tekintette ezt, hogy az albumon minden gitáron és több húros hangszeren is ő játszik. Az „Ojos Verdes” („Zöld szemek”) című dalához annak pontos, visszafogott, költői és szinte minimalista ütemével nem volt szükség énekhangra.

2014. február 26-án Cancúnban, Mexikó Quintana Roo államában érte a halál a kórházban, ahová barátja, Gabriela Canseco vitte. Már korábban is rosszul lett, miközben kisgyermekeivel játszott a Xpu Há karibi város közelében lévő Tulum tengerpartján. A család épphogy visszatért Kubából, és Paco nem sokkal ezelőtt hagyott fel a dohányzással barátja, Félix Grande halálát követően. Mikor szíve utolsót dobbant, a zenei világ szíve megállt.

A szíve ugyan cserbenhagyta, de gyökereit sosem feledte. A halála előtti nyáron legkisebb gyermekeivel felkereste Algeciras egyik apró temetőjét, és azt kérte, hogy ott temessék el szülei és testvérei, Ramón és María mellett. Rokonai Paco testvérének, Antoniónak hamvait is itt szórták szét, amikor mindössze három hónappal később meghalt. Manuel Bohorquez megerősítette, hogy Pacóra mindig is zseniként tekintettek, de nehezen megmagyarázható, hogy miért: „Zseniális játékát maga Paco sem tudta megmagyarázni, mivel nagyon ritkán beszélt saját magáról. Tudta, hogy zseni volt, mégis szerény, alázatos, félénk zseni.” Úgy gondolt magára, mint a falevélre, amely az élet és a történelem hosszú folyóján sodródik.

Instituto Andaluz del Flamenco
Közreműködők: történet

Instituto Andaluz del Flamenco
Agencia Andaluza de Instituciones Culturales
Consejería de Cultura
JUNTA DE ANDALUCÍA

Közreműködők: az összes médiatartalom
A kiemelt történet egyes esetekben független harmadik féltől származhat, mely nem feltétlenül tükrözi az alábbiakban felsorolt, a tartalmat szolgáltató intézmények véleményét.
Fordítás a Google-lal
Kezdőlap
Felfedezés
Közeli
Profil