Öt hattyú (falikárpit)

Erdő mélyén, a fák sűrű lombja alól patak bukkan elő: a nyugodt víztükör finoman ívelt kanyarokat ír le. A keskeny patakon komoly méltósággal hattyúk úsznak felénk, alakjuk, s az előtérben álló fák törzse tükröződik a vízben. Az ábrázolás egyszerűsége, a fő formákat keretező vastag kontúrvonalak, a nagy felületekben egymás mellé helyezett, árnyalás nélküli színfoltok - a talaj és a fák törzsének meleg vöröses barnája, az őszi hangulatot sugalló sárguló levelek, a patak mély kékje, a hattyúk tollazatának vakító fehérsége - nyugalmat, ünnepélyes komolyságot árasztanak. Ezt az érzést fokozza a horizont hiánya: a kárpit szegélye belevág a fák lombjába, a patak kanyarulatába, s ezzel csak az erdő egy zárt, szűk területére enged bepillantást. Fönt és lent egy-egy keskeny, stilizált madár ill. növényi díszítésű sáv zárja le a képmezőt. A két hosszanti oldalt lágyan aláhulló rojtok szegélyezik, ezzel is hangsúlyozva a magas, keskeny formát. Eckmann tudatosan fordult a középkori német kárpitok stílusához, az erőteljes színvilág, a nagy foltokban ábrázolt formák ennek a stílusnak újrafelfedezését jelzik. Ugyanakkor ő volt az, aki a németek közül elsőként figyelt fel a japán művészetre. A kárpit keskeny, magas formája, a rajz kecses hajlékonysága a japán fametszetek hatását tükrözi. A kárpitból mintegy száz példányt szőttek le (Schlee 1984, 211-214.).