Az ónmázas, magas hőfokon égetett kerámiák közel-keleti eredetűek. A majolika eredetileg a Mallorcáról Itáliába szállított, lüszteres festésű spanyol-mór edények neve volt az elnevezés utóbb főként az itáliai reneszánsz kerámiaművészetével forrt össze.
Az ónmáz használatának elterjedése Itáliában, majd Európában a korábban használt egyszerű, többnyire sárga, zöld, barna ólommázas fazekasáruhoz képest új kvalitást jelentett. A fehér fedőmázon kitűnően érvényesültek a pompázatos, ragyogó színek a majolika edények a 15. század elejétől az uralkodói udvarok kedvelt dísztárgyaivá váltak. A dekoratív ornamentikák különböző változatai mellett az egyik legérdekesebb az istoriato díszítmény, amely narratív módom mutat be egy vagy több történetet az edények felületén. Az ábrázolások témáit a majolikafestők a megrendelők útmutatását követve nagyobbrészt klasszikus auktorok írásaiból merítették. Ovidius, Vergilius, Valerius Maximus, Livius, Suetonius történetei, elbeszélései elevenednek meg az istoriato edényeken, főleg tálakon, de a bibliai jelenetek ábrázolása sem ritka.
A majolikagyűjtemény itt bemutatott kivételes darabja egy ovidiusi történetet ábrázol Jupiter és Semele históriájának azt a pillanatát örökíti meg, amikor Jupiter félelmet keltő és pusztító hatalma eszközeivel felvértezve jelenik meg szerelmese, Semele előtt. (Ovidius: Átváltozások, III. 298–301). Kadmosz király leánya, Semele a féltékeny és sértett Juno rábeszélésére azt kérte ugyanis kedvesétől, hogy istenségként láthassa, nem tudván, hogy a villámok pusztító tüze felperzselheti halandó testét. A történet drámai végkifejletét sejteti a szarkofágszerű fekvőhely, a szépséges királylány nyoszolyája.
A kompozíció közvetlen előképe nem ismert, így itt csak utalni szeretnénk arra, hogy a Metamorphoses Lodovico Dolce fordításában 1553-ban Velencében megjelent kiadásában (Le Trasformazioni) a Jupiter és Semele történetét ábrázoló fametszeten szintén egy szarkofágszerű fehelyen látható az immár halott királylány, amint Jupiter kiemeli hasából magzatát, Bacchust.
A tál alján olvasható f.L.R. szignatúrát sokáig a Francesco Lanfranco Rovigense szavak rövidítéseként értelmezték. (Vö.: William Chaffers: Marks and Monograms on European and Oriental Pottery and Porcelain. London 1863, p. 55. - ld. itt.) Az újabb kutatások ugyanakkor az ezzel a jelzéssel ellátott tálakat - stíluskritikai alapon - a venetói Rovigóban született, majd 1530 körül Urbinóban letelepedett keramikus, Francesco Xanto Avelli (1487 k. – 1542 k.) korai műveinek tekintik.
Jelenlegi ismereteink szerint a budapestin kívül mindössze két olyan dísztál maradt fenn, melyeken szintén az f.L.R. szignatúra olvasható. Ezek egyike a British Museum gyűjteményében található, rajta egy oroszlánvadászat – későantik kompozíciót követő – ábrázolásával, Marcantonio Raimondi metszete nyomán (ld. itt). A másik egy töredékesen fennmaradt tál a firenzei Museo Nazionale del Bargello gyűjteményében, Ámor és Vénusz kettősével, a hátoldalon Nosce te ipsum felirattal.
A budapesti dísztálon látható másik szignatúra tanúsága szerint a tál festését az Urbino közelében fekvő Gubbióban Giorgio Andreoli fejezte be 1529-ben, aki a kompozíció egyes részleteit, főként a kontúrokat lüszterfestéssel, fémfényű dekorációval gazdagította tovább.
Az Iparművészeti Múzeum 1893-ban, a magyar származású Spitzer Frigyes (Sámuel) (1814-1890) hagyatékának árverésén vásárolta meg az istoriato dísztálat. (Ld. Résumé du Catalogue ... collection Spitzer. Paris 1893, p. 99., Nr. 1077.)
A Pozsonyban született régiségkereskedő és műgyűjtő előbb Bécsben, majd 1852-ben Párizsban telepedett le, ahol rendkívül jelentős műgyűjteményt hozott létre. A mintegy ötezer darabos, főként középkori és reneszánsz iparművészeti tárgyakból álló kollekció a korabeli Párizsban Musée Spitzer néven vált ismertté.
Hagyatékának árverését hatalmas nemzetközi érdeklődés kísérte, amit csak fokozott a gyűjtemény ekkor megjelent, több kötetes leíró katalógusa. (Catalogue de la collection Spitzer. Paris 1893). Magyarországról Radisics Jenő, az Iparművészeti Múzeum igazgatója indult útnak a párizsi aukcióra, hogy megszerezzen néhány jeles tárgyat az intézmény számára. Csáky Albin kultuszminiszter 25.000 forintot biztosított a vásárlások céljára. Az árverésen magasra szökellt árak miatt Radisics a tervezettnél kevesebb, de így is igen értékes anyaggal (22 műtárggyal) térhetett haza.
A Spitzer gyűjtemény középkori és reneszánsz tárgyai tehát az aukción szétszóródtak, a legkülönfélébb gyűjteményekbe kerültek, mint páldául a párizsi Cluny múzeumba.
A dísztál korábban a neves angol műgyűjtő, Samuel Addington (1807 k.-1886) tulajdonában volt, s letétként a londoni South Kensington (később Victoria and Albert) múzeum kiállításán is szerepelt. (Vö.: Catalogue of the Special Exhibition of Works of Art of the Mediaeval, Renaissance ... on Loan at the South Kensington Museum, June 1862. London 1863, p. 425, Nr. 5229.)
Egy másik, szintén Avellinek tulajdonított dísztál ugyancsak a Samuel Addingtontól került a Spitzer gyűjteménybe, majd onnan a Victoria and Albert múzeumba.
Az Iparművészeti Múzeum gyűjteményébe kerüt lüszteres festésű dísztál további érdekessége, hogy az nagyban elősegítette a Zsolnay gyárban működő tudós vegyészprofesszor, Wartha Vince mázkísérleteit, az ún. eozinmáz kifejlesztését. Maga Wartha Vince így vall erről egyik tanulmányában: "Nagyon kevés, valóban jellemző gubbiói lüszteres majolikatárgy maradt ennélfogva reánk és ez az oka annak is, hogy a forgalomban levő e fajta műemlékek csakis rettenetes összegeken szerezhetôk meg. Így, mikor a Spitzer-féle gyüjteményt néhány évvel ezelőtt Párizsban árverezték, a legolcsóbb gubbiói tál 10,000 frank, a legdrágább pedig 60,000 frankért talált vevőt. Iparművészeti Múzeumunk olyan szerencsés helyzetben volt hogy ezt a "legolcsóbb" példányt megszerezhette, s megvallom, hogy e ritka darab szorgalmas tanulmányozása volt első sorban oka annak, hogy e technika utánzásával magam is gyakorlatilag foglalkozzam." Vö.: Wartha Vince: A chemia a műipar szolgálatában. Természettudományi Közlöny, 31. (1899), 327-332:330.