Kelengyeláda a Griselda-történet jeleneteivel

A kelengyeláda homloklapján Boccaccio egyik novellájának (Decameron, X/10) főszereplője, az eszményi hitves, Griselda legendás alakja jelenik meg, aki férje iránti, feltétel nélküli, odaadó hűségét három kegyetlen próbatételt kiállva bizonyította be. Az umbriai tájba komponált középső lovasmenet két szélén Griselda eljegyzésének és visszafogadásának bemutatását láthatjuk. A Griselda-történetek a bútor rendeltetésével összhangban kerültek a reneszánsz kori menyasszonyi ládákra, amelyeknek legszebb példáit a modenai Galleria Estensében, a bergamói Accademia Carrara gyűjteményében (ld. itt) és a firenzei Serristori-palotában találjuk. Utóbbi két láda Francesco di Stefano Pesellino (Firenze, 1422 – Firenze, 1457), illetve tanítványai munkája.
Pesellino a toszkán cassone- és predella-festészet jeles képviselője, fantáziadús piktúrájára széles mesélőkedv és költői hangvétel jellemző. Pesellinón és követőin kívül Filippino Lippi (1457-1504) iskolájában kedvelték a Griselda-novellákat. A budapesti láda feltehetően az 1480-as években készülhetett. Festője nem azonos azzal a Griselda mesterrel, akinek táblaképeit a londoni National Gallery-ben, illetve a budapesti Szépművészeti Múzeumban találjuk. (Az utóbbi festmény Tiberius Gracchust ábrázolja.) A 15. század derekától Firenzében tíz, kifejezetten ládafestésre specializálódott műhely is működött. Két festő – Marco del Buono (1402-1489) és Apollino di Giovanni (1417-1465) – a lehető legnagyobb pontossággal vezette 1446 -1463 között közös műhelyük ránk maradt üzleti könyvét. Tőlük tudjuk, hogy a ládák megrendelője többnyire a menyasszony apja volt, de mellette olykor a vőlegény neve is előfordul. Ilyen esetben feltételezhető, hogy páros megrendelésről van szó, hiszen a házasságba nemcsak a menyasszony, hanem a vőlegény is magával vitte hozományát: ékszereit, könyveit, ruháit, kelengyéit, apróbb berendezési tárgyait. Az itáliai quattrocento ládaelőlapok ábrázolási, tagolási, komponálási módja a fekvő formátumból eredően is szoros rokonságot tart a középkori szárnyasoltárok nem mozgatható ún. predella-képeivel. Olykor a cassone-képek és a predella-képek mestere azonos, például az umbriai Amico Aspertini esetében is, akinek 1450 körül festett Szent Jakab történetét a budapesti Szépművészeti Múzeumban, cassone-képét a madridi Pradóban őrzik.
A bútor eredetileg vélhetően a padovai Findi család valamely tagja számára készülhetett a 19. század közepe óta erdélyi, majd magyarországi magántulajdonban volt.