Cupido-figurával díszített násfa

„A szerelem megsebez, s sebéből senki fel nem gyógyulhat.” E sor Propertius Amor dicsérete című elégiájában olvasható, s e kép híven tanúsítja, hogy az antikvitás Venus- és szerelemkultusza a humanisták közvetítésével a reneszánsz korában újra kivirágzott. A hellenizmus korának Eroszát Aphrodité csintalan gyermekeként említették, s ekkortól vált jellegzetes attribútumává a tegez, íj és nyíl, mellyel ravaszul és kegyetlenül sebet üt a szíveken. A rómaiak Amor (’szerelem’) és Cupido (’vágy’) néven tisztelték.
A ronde bosse, azaz körzománcos, kezeiben felajzott íjat tartó, szárnyas gyermekfigura gyémántos-gyöngyös díszű láncszemekből alakított láncokon függ, melyek gerlepárral, virágrozettákkal és nefelejcsvirágokkal ékes függesztő tagban egyesülnek.
„…Eggi Cupido formára czinalt fwgheőczke, giémantos, smaraghdos, rubintos, geőngieös” olvashatjuk gróf Esterházy Miklós nádor második felesége, Nyáry Krisztina 1641. évi hagyatéki leltárában, ő pedig feltételezhetően első férjétől, gróf Thurzó Imrétől kaphatta 1618-as kézfogójuk alkalmából.
Az efféle beszédes ékszerek a szerelmi vágy és elkötelezettség egyértelmű hirdetői, s mint ilyenek, kiváló eljegyzési ajándékok voltak módosabb főrendi körökben egykoron. Másfelől viselőjüket Venus, a szépség és szerelem ideájának megtestesítőjeként, annak attribútumaként ruházták fel. Ez okozhatta a Cupidós ékszerek hajdani népszerűségét, s a fennmaradt analóg példányok: (pl.: Rijksmuseum, Amszterdam, Ermitázs, Szentpétervár) és ábrázolások relatív nagy számát. A hazai főúri inventáriumok is számos ilyen ékszerről tesznek említést a 17. században.