Ún. erdélyi vagy bölcsős asztal

Asztal szavunk szláv eredetű, első írásos előfordulása 1293-ból való (oztol), 1354-ben Kysaztal, 1395-ben Mensa asztal néven említik okleveleink. Magát a bútort készítő mesterembert Asthalusnak (1454), Asthalgyártónak (1457), Astaloschnak (1528) hívják, a szomszéd népekhez hasonlóan, akik szintén az asztal szó származékával – mensator, stolar, Tischler – jelölik az asztalost.
A kora középkori Magyarországon az asztal provizórikus bútordarab volt, csak étkezéshez állították fel, evés után szó szerint „asztalt bontottak”. Az asztal csak a 15. század végétől válik kötött helyű, állandó berendezési tárggyá, és kerül a szoba közepére – hogy mindenki jól hozzáférjen –, vagy két sarok-falipad közé. Két típusát ismerjük: a bölcsős asztalt és a nagyfiókos asztalt. Valójában két tömör oldaldeszka fogja közre a bölcső formájú – innen az elnevezés – alsó tároló részt, amelyen a négyzetes zárólap alatt még egy álfiók található. Ez utóbbit nem lehet kihúzni, hozzáférni csak lapja elhúzásával lehet.
A kamarás vagy nagyfiókos asztal kettős talapzaton nyugvó, szintén elhúzható lappal nyitható, álfiókos megoldású állványbútor. A két bútortípus korai magyarországi emlékei vélhetően német, talán tiroli hatásra készültek. A bölcsős asztal másik elnevezéséből – "erdélyi asztal" – ítélve arra is következtethetünk, hogy elsősorban Erdélyben állíthatták elő őket nagyobb számban, de tárgyi emlékeinket számba véve ez előfordulhatott Felső-Magyarországon, főleg Bártfán és Kassán is.