Az Iparművészeti Múzeum szecessziós bestiáriuma

Ovális, behajló peremű, kihasasodó tál, kiemelkedő betéttel. Gömbölyded felületén plasztikus díszítés: rövid oldalainál a perem fölé emelkedő, a földet és a vizet megszemélyesítő meztelen nőalak. A pipacsok, búzavirág és kalászok közt ülő Föld az edény oldalán tekergőző gyík, míg a túloldalon a sellő a hal felé nyújtja a kezét.

Az asztaldísz a Jules-Paul Brateau-tól az 1900. évi Párizsi Világkiállításon az Iparművészeti Múzeum számára megvásárolt öt műtárgy (ltsz. 42, 51, 52, 53, 57.a-b) egyike.

A bőrkötésű album fedőlapján sajátos technikájú díszítés látható: a mustra kontúrvonalait sárgaréz lemezből vágták ki, ezekbe a "rekeszekbe" pedig festett bőrből kivágott motívumok kerültek. A két szembenéző griffet virágos ornamentika és inda öleli körül, alul két pillangó, a historizmus korában különösen kedvelt motívumok. A hátlap vaknyomásos léniával keretelt, akárcsak az ötbordás gerinc bordamezői. Az albumon belül arannyal keretezett kartonlapok helyezkednek el a különféle méretű és formájú fényképek számára. E korban – minthogy a fényképezés divatba jött –, sokféle típusa készült a fényképalbumoknak, köztük számos, az itt bemutatott albumhoz hasonlóan igényes darab is.

Nyújtott gömbforma, karcsú nyak, kiszélesedő, kiöntővel ellátott szájperem. A fület alkotó sárkányfigura szinte áll a kancsó testén, nyakával, fejével körbefonja a nyakrészt. A forma kínai előképeket követ. A kancsótest különleges, pink-sárgás alapon sötétbarnával petyegtetett mázborítása a kínai, anyagában színezett lágyporcelánmázak közül az ún. teknőchéjmáz újraalkotása.
Zsolnay Teréz füzetében (Pécs, JPM, ltsz. 1578-91-1584) a vele azonosítható 787 faconszám melletti feljegyzések szerint a formát 1882 januárjában tervezték, 1883 márciusában tiger mázborítással gyártották.

Négy hasábos lábon álló tégla idomú test. A fedél élein márványgombokkal gazdagított applikált díszítmény. A doboz oldalának figurális kompozíciói a Nibelung-ének jeleneteit illusztrálják. A felület többi részét stilizált floreális ornamentika borítja, a lábak és a fedél peremszegélyei rézszegecsekkel díszítettek.

A Millennium évére (1896) készülődve, a magyarság eredetét és stílusát kutatva számos különleges minta született a pécsi Zsolnay gyárban, amelyeket az irizáló eosin máztechnikával ötvöztek. A palmettaleveles indákon ülő griffek és főnixek alakjaiból álló dekor egy a bécsi iparművészeti múzeumban őrzött észak-afrikai „szaracén” selyemszövet mustráját imitálja, melyet Friedrich Fischbach Ornamente der Gewebe (Hanau 1874) című mintakönyve közöl (96/A kép).

A Zsolnay díszvázát díszítő griffekből, sárkányokból, qilinekből és palmettás levelekből álló, keleties dekor, egy a bécsi iparművészeti múzeumban őrzött 13. századi, észak-afrikai „szaracén” selyemszövet mustráját imitálja, melyet Friedrich Fischbach Ornamente der Gewebe (Hanau 1874) című mintakönyve közöl (15/B kép).

A váza felületét díszítő, fémlüszterrel festett keleties motívumok – melyek a Zsolnay-gyári dekorkönyvben 2431. szám alatt találhatók be­ rajzolva – két bizánci selyemszövet mintáját követik, melyeket a középkor óta a burgundiai Sens székesegyházának kincstárában őrznek.

A művészi kompozíció virtuóz technikával párosul, különösen a palást kialakítása tekintetében. Ennek vázát áttört növényi mustra: leveles inda és virágdísz hálózata alkotja, amelyet a rekeszzománcozás elvén zöldes, kékes árnyalatokkal, valamint ibolyaszínnel töltenek ki a zománcszínek, ám a cellák közeit itt csupán az áttetsző zománchártya tölti ki lemezalap nélkül. 

Az eredmény a festett üvegablakokhoz hasonlatos hatást eredményez: amennyiben fény hatol át az ékszeren, a színek ragyogóvá válnak. Az azsúrzománcozásnak nevezett meglehetősen nehéz technika ugyan nagy múltra tekint vissza, a középkor óta alkalmazták, ám a reneszánsz kora után feledésbe ment. Újra felfedezője André Fernand Thesmar (1843-1912) ékszerész volt, aki az 1870-es évektől állította ki azsúrzománccal díszített műveit, melynek eredményeképpen hamarosan az art nouveau ékszerkészítésének jellegzetes technikája lett. 

Amíg azonban Thesmar opaque, azaz átlátszatlan zománcokat alkalmazott, addig Lalique felismerte az áttetsző színek alkalmazásában rejlő lehetőségeket, a már említett ragyogó hatást. 

A kötés előlapjának aranyozott dísze a tábla alján lévő tőből kisarjadó, és a tábla egész felületét betöltő, finoman ívelő vonalakból alkotott, juharlevélre hasonlító díszben végződő indaszövevény, melynek közepén többszörösen tagolt, leginkább rügyre vagy bimbóra emlékeztető formájú vellucent betét: benne kettős keretezésű, tagolt zöldessárga háttér előtt glóbuszon álló pillangószárnyas nőalak, mindkét kezében egy pávatoll-szerű ornamensben végződő bot. A szárnyakat gyöngyházberakás díszíti. A hátsó tábla, az egész kötet élén végigfutó lénia kivételével díszítetlen. A gerincen indás keretben THE TEMPEST. 

Vonalak, fehér és fekete foltok, jelzésszerű fa- és tóábrázolás jellemzi az idilli tájképet, leheveredő elegáns női figurával és olvasó szőlőkoszorús faunnal: a szecesszió organikus-fantasztikus világában kedveltek a részben emberi, részben állati eredetű mitológiai lények. Ugyanez a kompozíció könyvborítóterv volt (The Yellow Book, V. kötet számára), illetve némi változtatással, gazdagabb tájképi háttérrel készült el 1895-ben, mint Erdey Aladár ex librise. A The Yellow Book c. folyóirat - melynek Beardsley alapítója és igazgatója volt (1893-1894) - illusztrációiból válogatást láthattak a kortársak az 1907-es budapesti, IM-beli Beardsley-kiállításon.

Orlik saját ex librise a művész személyiségének sajátos kettősségét mutatja be, tragikomikus hatást kiváltó ellentétekkel, önmagát sem kímélő fájdalmas éllel, szatírával: faun-arckép síró és nevető szempárral, bagoly csörgősipkával. Grafikusi ténykedésére vall az ecset és a véső - 1896-ban Münchenben, B. Pankok mellett tanulmányozta a fametszést, majd a grafika egyik megújítójává vált. Dekoratív egyszerűségű ex librisei többnyire néhány motívum szellemdús, sziporkázó szimbolikájára épülnek.

A rajz az Iparművészeti Társulat 1902. évi karácsonyi kiállításának katalógusában szerepelt, egyike azoknak a hirdetéseknek, amelyek a kiállításon résztvevő vagy azt elősegítő cégek számára biztosítottak reklám jellegű nyilvánosságot. A fiatal építész, Csányi Károly munkája olyan neves művészeké közt foglal helyet, mint Apáti Abt Sándor, Helbing Ferenc, Kriesch Aladár, Maróti (Rintel) Géza, Tarján (Huber) Oszkár vagy Wigand Ede. A katalógusban egész nyomtatott oldalt betöltő hirdetés felső harmadát foglalja el a rajz, amely bővérű humorról tesz tanúságot.

Az Osztrák-Magyar Monarchia egyik legjelentősebb üveggyára volt az 1857-ben alapított karslbadi, amely mind a mai napig működik.
A váza testén körbefutó, savval maratott, ún. oroplastic díszítésű sáv a kentaurok és a lapithák harcát ábrázolja.
A történet szerint Peirithoosz, a lapithák királya Hippodameiát vette feleségül, s esküvőjére meghívta féltestvéreit, a thesszáliai kentaurokat is. A lakomán a bortól megmámorosodott kentaurok erőszakoskodni kezdtek a nőkkel, ennek nyomán harc tört ki a lapithák és a kentaurok közt, amelyben mindkét részről sokan elpusztultak, végül azonban a lapithák elűzték a kentaurokat a vidékről. (Vö. Ovidius: Metamorphoses, XII. 235.)

Klimt az osztrák szecesszió meghatározó egyénisége, a Wiener Secession egyik alapítója (1897). E művészkör tagjainak felfogására jellemző az oltalmazónak tekintett Pallasz Athéné sajátos kultusza: a mitológia istenasszonyának alakja megjelent a csoport első kiállításának plakátján, a katalógus borítóján (1898). Pallasz mellképe a Wiener Secession ex librisére is rákerült, s e kompozíció megegyezik a Secession XVIII. kiállításának plakátrajzával. Klimt Pallasz Athéné-ábrázolását kettősség jellemzi: fehér és fekete, pozitív és negatív, vonzás és taszítás - a nőiség kettős arculata, amit alátámaszt, hogy Athéné portréja alatt a medúzafő látható.

Bal felé hajló ruhátlan fiatal nő, lába mögött ormányán furulyázó szörnyalak térdel, jobbra fent repülő denevér.
A plakett az Éremkedvelők Egyesületének 1910. évi tagilletménye volt, az itt bemutatott darab a 94. sorszámot viseli.
Ezüst példánya megtalálható a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményében (ltsz.: 56.631-P). A Magyar Nemzeti Múzeum Éremtárában két bronz példány (ltsz.: N. IIL 1486 É. N. 144. A/1910) mellett egy ezüst változatát (ltsz.: É. N. 12. A/1911) is őrzik.

Krieger Béla 1884-ben általános elismerést aratott a budapesti ötvösmű-kiállítás katalógusa számára készített rézkarcaival. Ekkor csak pontos megfigyelőképessége, fegyelmezett utánzóképessége érvényesülhetett. Sajátos világa a néhány évvel később született, kissé groteszk iparművészeti vázlatain bontakozott ki. Ezek között számtalan ékszerterv is szerepel, de az övcsatoknál, függőknél, kontytűknél stb. a funkció valójában másodlagos. A hangsúly a kavargó vonalakból kialakított-a korban jól ismert és kedvelt, nála mégis szokatlanul egyéni-motívumokon van. Rajzain a másoknál oly nyugodt pillangók szinte felrebbennek, ékkő szemű kígyói pedig megbűvölik a nézőt. 

Krieger Béla iparművészeti tervei a fantasztikum világába vezetik a nézőt. Tervrajzai hemzsegnek a mesebeli szörnyektől, csodás lényektől. Késnyelei kígyófejet, krokodilfejet, oroszlánfejet, sasmadarat formáznak, s bár stillizáltak, mégis szinte életre kelnek. Rajzainak minden vonása mozgást, dinamizmust sugároz.